Néprajzi dokumentum
Edison fonográfja felbecsülhetetlen segítséget jelentett a népzenét kutató tudósok számára. Európában Vikár Béla használta először a népzenei gyűjtésben, 1896-ban, de a következő generációk számára is nélkülözhetetlen eszközzé vált a terepmunka során.
A fonográf jelentőségét eleinte az első hallásra nehezen lekottázható dallamok pontos lejegyzésében látták, ugyanis a rögzített hangfelvételt nyugodtabb körülmények között, többször, akár lassabb sebességen is meg lehetett hallgatni. A gyűjtött anyag egészen az 1930-as évekig nem jelent meg gramofon-lemezeken, amiben a hangrögzítés újdonsága, a technika tökéletlensége, illetve a népzenei iránti kereslet hiánya egyaránt szerepet játszott.
Az első jelentős elmozdulást a Néprajzi Múzeum és a Magyar Rádió közös kezdeményezése jelentette, 1938-ban. Ortutay Gyula szervezésében a teljes magyar zenei és szöveges folklór anyag gramofon-lemezre rögzítését tervezték, de az ambiciózus cél teljes megvalósításának az anyagi források és a lemezek játékideje határt szabott. Bartók Béla és Lajta László szakmai vezetésével, Kodály Zoltán szakmai tanácsainak figyelembevételével végül 125 lemez készült el a Magyar Rádió Stúdiójában, amelyből 107 lemez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Pátria sorozatában kereskedelmi forgalomban is megjelent. Hasonló dokumentációs és tudományos elvek megvalósítására törekedett Rajeczky Benjamin is a Magyar Népzene I-III. sorozat kiadásával.
A magyar népzene egyes területei összefoglaló, vagy valamely nemzetiség, régió zeni hagyományát bemutató kiadványok mellett a Bartók és Kodály által készített fonográf-felvételek is nagylemezen váltak először széles körben hozzáférhetővé. Megjelentek továbbá olyan, korábban csak archívumokban fellelhető felvételekből szemezgető kiadványok is, mint például a Sebő Ferenc által szerkesztett, Lajtha László Széki Gyűjtését bemutató nagylemez-box.
Bár az Élő népzene nagylemez sorozat és a Táncház kislemezek az 1970-es években erőre kapó a táncház-mozgalom népszerű előadóinak felvételeit tartalmazzák, s nem „autentikus adatközlők” előadásait rögzítik, ma mégis néprajzi dokumentumnak tekinthetjük őket: megtudhatjuk belőlük, hogyan fedezte fel magának a városi kultúra a népzenét, mit és hogyan játszott a Muzsikás, a Sebő Együttes. Ez a fajta tág értelmezés persze felveti azt a kérdést, hogy nem tekinthetjük-e az operett, a táncdal, a népi műdal vagy progresszív rock lemezeket ugyanúgy egy konkrét időszak és terület népességének zenei kultúráját dokumentáló anyagnak.
A vitrinben található távoli országok népzenéjét bemutató lemezek nagy része a magyar népzenei lemezekhez hasonló célokból készült, még ha népzenetudományi szempontból gyakran kevésbé igényesek: nem mellékeltek hozzájuk kottákat, az anyagot értelmező és rendszerező kommentárt. Találunk köztük olyanokat, amelyek az adott országba látogató turisták számára készültek szuvenírként, és olyanokat is, amelyek Európában jelentek meg az UNESCO Földünk zenéjét dokumentáló és bemutató sorozatában. Ezeket a lemezeket egy bizományi bútorboltban találtam, egy Üllői útról nyíló pincehelyiségben. E tárgyegyüttes valószínűleg egy, a világ népzenéi iránt érdeklődő, sokat utazó gyűjtő hagyatéka, amelytől a rokonok a könyvespolccal együtt szabadultak meg.