(1/5)                                                        tovább>>>

Hanglemezek

A hangrögzítés tömeges sokszorosítását és közvetítését lehetővé tevő technológiák megjelenése a 19-20. század fordulóján néhány évtized alatt alakította át a zene értékesítésének formáit, illetve a mindennapok emberének zenéhez való viszonyát. A korábban főként nyilvános terekben, élőben elhangzó zeneművek – az opera-áriáktól a sanzonokig, a népies műdaloktól a ragtime-okig és kabaré kuplékig – gramofon-lemezekről vagy rádióról csendültek fel, s váltak a mindennapokat kísérő, színesítő, alakító élménnyé. A zenei ízlés, a zenei irányzatokon belüli jártasság és a hanglemezek birtoklása a formálódó fogyasztói társadalmon belüli „elképzelt közösségek” teremtésére alkalmas eszközökké váltak.

A század harmincas éveinek végére az Emil Berliner által szabadalmaztatott, percenként 78-at forduló gramofon-lemezek végleg legyőzték Edison viaszhengereit a korai hanghordozó formátumok közötti versengésben. Ez mégsem jelentette a sellakból, illetve később különböző kemény műanyagokból préselt korongok tartós egyeduralmát, de a technikai fejlesztések hatására időről időre újabb formátumok jelentek meg a piacon.

A Columbia 1948-ban dobta piacra a „hosszan játszó” (long play, LP) nagylemezt, amely percenként harminchárom és egyharmad fordulat sebességgel pörgött a lemezjátszón, és oldalanként körülbelül 15-22 percnyi zenét tárolt a 25-30 cm átmérőjű korongokon. Az RCA Victor 1949-ben bemutatott kislemeze (single play, SP) viszont megmaradt a gramofonlemezekre jellemző játékidőnél, azaz oldalanként körülbelül 3 perces hangfelvétel tárolásánál: a gramofonlemezeknél lényegesen kisebb és könnyebb 17 cm-es átmérőjű korongokat percenkénti 45 fordulatos sebességgel lehetett lejátszani. A nagylemez játékidejének növekedését, illetve az élő előadás „magas hanghűséget” (Hi-Fit: high fidelity) a mikrobarázdás technológia tette lehetővé. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján a még hosszabb játékidőt, zajmenteséget és könnyebb kezelhetőséget ígérő CD néhány év alatt szorította ki a mindennapi használatból a mikrobarázdás hanglemezeket. A kereskedelmi életciklust követő társadalmi utóélet, a kortárs kultúra felszínén maga után húzott barázda viszont továbbra is a kulturális érdeklődés középpontjában tartotta a hanglemezeket.

Az audiofilek és a DJ-k még ma is ragaszkodnak ehhez a formátumhoz, ami nemcsak az újranyomás, hanem az új kiadványok megjelentetését is életben tartja. De a korábbi évtizedekben megjelent sokmillió hanglemez sem pusztult el. Egyrészt a műanyag tartós anyag: ha nem gyalulják a barázdákat törött tűkkel, nem kerülnek a napra vagy forró radiátorra és a tokjukban maradnak, akkor a lemezek harminc-negyven év múltán is ugyanolyan jól szólnak, mint amikor lejöttek a gyártósorról. Másfelől a lemezek mind a mai napig valamiféle értéket képviselnek: s nem szívesen dobják tulajdonosaik szemétbe azokat. A hanglemezek másodlagos piacán – a bolhapiacokon, használt-lemez boltokban, lemezbörzéken, internetes aukciókon – gyűjtők és művészek veszik újra birtokba őket.

A kiállítás a hanglemezek használatának és továbbélésének négy különböző aspektusát járja körül: azaz a vitrinekben a barázdált korongok először néprajzi dokumentumokként, majd beszédes és személyes tárgyakként, ábrázolásokon és motívumokként illetve új tárgyak alapanyagaiként tűnnek fel.

                                                                           (1/5)                                                        tovább>>>